Document Text Contents
Page 107
– Egy harmincas nő, fél évig dolgozott csak, aztán a fiúk
elkapták a munkaidő végén. A buszmegállóba igyekezett, de túl
nagy volt a táskája, alig bírta el. Gyanús lett, és még a
parkolóban utolérték, megmotozták. Sok édesség volt nála,
blokk meg egy szál se. Másnap már nem is jött be.
„Lehet, ő volt az igazi tolvaj, nem Ghilad?” Rita visszament
az eladótérbe. Albert Ghilad éppen befejezte az evést. Elégedett
kifejezés ült az arcán, de egy kis zavar is:
– Asszonyom… nem tudom, mit mondjak.
– Jóllaktál? Akkor egészségedre, a vendégem voltál. Gyere,
kikísérlek.
Elmentek a pénztárak mellett, ki a forgóajtón. A parkolóban
megcsapta őket a kinti meleg. Ez is Madeirát juttatta az asszony
eszébe, bár ott mindig fúj egy kis szellő a tenger felől:
– Míg ebédeltél, gyorsan utánanéztem annak, mi történt az
apáddal. Bebizonyosodott, hogy nem ő volt a tolvaj. Menj haza,
és mondd meg neki, hogy hétfőn reggel itt kezdhet a
hűtőraktárban. Ha nem lesz vele gond, a következő húsz évben
innen viszi haza a fizetését. Szia! – és máris visszalépett a
forgóajtóba. Nem kellett kinéznie az üvegfalon, hogy tudja: a
gyerek megkövülten néz utána.
Este hét előtt két perccel Rita kiszállt a taxiból.
A „Mortens” most is ki volt világítva, ahogyan régen. Persze
most sokkal fényesebb volt, mint húsz évvel ezelőtt. Akkor
Marcellel soha nem jöhettek ide, miből is tellett volna erre a két
gyereknek? „Mert gyerekek voltunk, buta kislány és buta kisfiú,
akik azt hitték, már felnőttek, és úgy is viselkedtek”, gondolta
hirtelen. Lassan ment fel azon a három lépcsőfokon, amelyet
mesterségesen emeltek, nyilván azért, hogy így is jelezzék a
város közönségének: a „Mortens”, magasan van, fölötte az
összes többi helyi étteremnek.
Page 108
Olyan izgatott volt, mint már évek óta sohasem. Ezt is
észlelte, és igyekezett nyugtatni magát: „Minek izgulsz?
Nyugalom! Ez csak egy beszélgetés lesz egy régi baráttal. Olyan,
mintha valamelyik fiúval találkoznék a huszadik érettségi
találkozó után, mindegyik elmondja majd, hová jutott eddig, és
ennyi!” De valahol a lelke mélyén nagyon jól tudta, hogy ennél
azért többről lesz a szó. Valami azt súgta, hogy nagyobb a tét,
bár ez az egész ügy homályos volt. Egy dologban lehetett csak
biztos: hogy szó lesz majd Alidáról is. Ez egy kicsit rontott a
hangulatán. Mégis, repesve várta a találkozót, és amikor átment
azon a csupaüveg ajtón, amit gyermekként a távolból nézett
olyan vágyakozva, hát érezte, hogy a szíve gyorsabban dobog. A
vér most is áramlott a halántékán, és ez olykor egy-egy
pillanatra elnyomta a külvilág zaját is. Közben azért egy
pillanatra sem felejtette el, kicsoda ő voltaképpen, és amikor
belül volt már, az előtérben is érezte a rátapadó tekinteteket. A
férfiakét, akik ha ismerték is őt, legalább hírből, nem a VIDAL
tulajdonosnőjét látták, hanem egy viszonylag jó nőt. Az a pár
hölgy is, aki partnerével ott várakozott az oldalsó kis bárpultnál
– talán még nem szabadult fel az asztaluk – végigmérte őt.
Mindez persze csupán két-három másodperc alatt történt,
ennyi idő elég egy igazi nőnek, hogy felmérje a másik nőt, annak
teljes külsejét, ruháját, sminkjét, arckifejezését, mozgását,
frizuráját. Volt ott egy egészalakos tükör is, Rita átvonulása
csak egyetlen pillanatig tartott, de a szeme sarkából regisztrálta
ezt is. Feszült rajta a ruha, amit eddig csak egyetlen egyszer
viselt, és tudta: az rajta a feltűnő, hogy nincsen semmi feltűnő.
Nem viselt ékszert, úgy nézett ki a dolog, hogy jön egy ruha és
benne egy nő. Könnyű cipő, kis táska ugyanolyan színben, és
nincs a nyakán még egy aranylánc sem. A bőre a halvány
kávébarna felé halad, az idén még nem volt nyaralni, tehát nem
túlságosan barna, bár szerinte amúgy sem lehet „túl” barna.
– Egy harmincas nő, fél évig dolgozott csak, aztán a fiúk
elkapták a munkaidő végén. A buszmegállóba igyekezett, de túl
nagy volt a táskája, alig bírta el. Gyanús lett, és még a
parkolóban utolérték, megmotozták. Sok édesség volt nála,
blokk meg egy szál se. Másnap már nem is jött be.
„Lehet, ő volt az igazi tolvaj, nem Ghilad?” Rita visszament
az eladótérbe. Albert Ghilad éppen befejezte az evést. Elégedett
kifejezés ült az arcán, de egy kis zavar is:
– Asszonyom… nem tudom, mit mondjak.
– Jóllaktál? Akkor egészségedre, a vendégem voltál. Gyere,
kikísérlek.
Elmentek a pénztárak mellett, ki a forgóajtón. A parkolóban
megcsapta őket a kinti meleg. Ez is Madeirát juttatta az asszony
eszébe, bár ott mindig fúj egy kis szellő a tenger felől:
– Míg ebédeltél, gyorsan utánanéztem annak, mi történt az
apáddal. Bebizonyosodott, hogy nem ő volt a tolvaj. Menj haza,
és mondd meg neki, hogy hétfőn reggel itt kezdhet a
hűtőraktárban. Ha nem lesz vele gond, a következő húsz évben
innen viszi haza a fizetését. Szia! – és máris visszalépett a
forgóajtóba. Nem kellett kinéznie az üvegfalon, hogy tudja: a
gyerek megkövülten néz utána.
Este hét előtt két perccel Rita kiszállt a taxiból.
A „Mortens” most is ki volt világítva, ahogyan régen. Persze
most sokkal fényesebb volt, mint húsz évvel ezelőtt. Akkor
Marcellel soha nem jöhettek ide, miből is tellett volna erre a két
gyereknek? „Mert gyerekek voltunk, buta kislány és buta kisfiú,
akik azt hitték, már felnőttek, és úgy is viselkedtek”, gondolta
hirtelen. Lassan ment fel azon a három lépcsőfokon, amelyet
mesterségesen emeltek, nyilván azért, hogy így is jelezzék a
város közönségének: a „Mortens”, magasan van, fölötte az
összes többi helyi étteremnek.
Page 108
Olyan izgatott volt, mint már évek óta sohasem. Ezt is
észlelte, és igyekezett nyugtatni magát: „Minek izgulsz?
Nyugalom! Ez csak egy beszélgetés lesz egy régi baráttal. Olyan,
mintha valamelyik fiúval találkoznék a huszadik érettségi
találkozó után, mindegyik elmondja majd, hová jutott eddig, és
ennyi!” De valahol a lelke mélyén nagyon jól tudta, hogy ennél
azért többről lesz a szó. Valami azt súgta, hogy nagyobb a tét,
bár ez az egész ügy homályos volt. Egy dologban lehetett csak
biztos: hogy szó lesz majd Alidáról is. Ez egy kicsit rontott a
hangulatán. Mégis, repesve várta a találkozót, és amikor átment
azon a csupaüveg ajtón, amit gyermekként a távolból nézett
olyan vágyakozva, hát érezte, hogy a szíve gyorsabban dobog. A
vér most is áramlott a halántékán, és ez olykor egy-egy
pillanatra elnyomta a külvilág zaját is. Közben azért egy
pillanatra sem felejtette el, kicsoda ő voltaképpen, és amikor
belül volt már, az előtérben is érezte a rátapadó tekinteteket. A
férfiakét, akik ha ismerték is őt, legalább hírből, nem a VIDAL
tulajdonosnőjét látták, hanem egy viszonylag jó nőt. Az a pár
hölgy is, aki partnerével ott várakozott az oldalsó kis bárpultnál
– talán még nem szabadult fel az asztaluk – végigmérte őt.
Mindez persze csupán két-három másodperc alatt történt,
ennyi idő elég egy igazi nőnek, hogy felmérje a másik nőt, annak
teljes külsejét, ruháját, sminkjét, arckifejezését, mozgását,
frizuráját. Volt ott egy egészalakos tükör is, Rita átvonulása
csak egyetlen pillanatig tartott, de a szeme sarkából regisztrálta
ezt is. Feszült rajta a ruha, amit eddig csak egyetlen egyszer
viselt, és tudta: az rajta a feltűnő, hogy nincsen semmi feltűnő.
Nem viselt ékszert, úgy nézett ki a dolog, hogy jön egy ruha és
benne egy nő. Könnyű cipő, kis táska ugyanolyan színben, és
nincs a nyakán még egy aranylánc sem. A bőre a halvány
kávébarna felé halad, az idén még nem volt nyaralni, tehát nem
túlságosan barna, bár szerinte amúgy sem lehet „túl” barna.
